Your are in :

Blog

Halandó hangok és virtuális sátrak, avagy mi kell az ugráshoz? Emerging Spaces 2016, Budapest

by

text description
© Maxime Demartin

A helyszín-érzékeny művészet iránt elkötelezett, európai IN SITU hálózat újra megrendezte intenzív műhelyszeminárium-sorozatát Emerging Spaces címmel. A műhelyszeminárium budapesti nyitánya, hivatalosan, a posztindusztriális terekre összpontosított, a központi helyszínt pedig a romlásában is szépséges Csepel Művek Ipari Park adta, bár a téma változott a három nap leforgása alatt.

Hadd tisztázzak egy tényt a legelején: az Emerging Spaces sorozat inkubátorként működik, tehát ide nem kész produkciókat nézni jön az ember, hanem azért, hogy kurátorok által kiválasztott, a készültség különböző fokain álló, olykor csak fejben és papíron, legfeljebb rövid bemutatók formájában létező projektekkel ismerkedjen. Az eredmény egy egyszerre barátságos és gyakorlatias helyszín. A szabályok világosak: a művészeknek és az őket kiválasztó szervezőknek, illetve a néhány meghívott vendégnek (viszonylag) szigorúan megszabott időkeret adott a projekjeik bemutatására, illetve a kérdések megválaszolására. Ariane Bieou, az IN SITU koordinátora gyorsan világossá teszi: nem azért vagyunk itt, hogy bármelyik produkciót eladjuk vagy megvegyük, és nem azért, hogy komoly ítéletet fogalmazzunk a projektekről. Az alkotás ebben a korai és nagyon érzékeny szakaszában, avédett közeg lehetővé teszi, hogy a különböző országokból érkező, eltérő kulturális háttérrel rendelkező szakemberek elfogulatlan véleményt fogalmazzanak meg, az alkotókat pedig bátorítják, hogy osszák meg a többiekkel saját kételyeiket és kérdéseiket.


Kételyek és kérdések szerencsére bőségesen akadtak, a három intenzív munkával telt nap a koncentrált egymásra figyelésről és a projektek minél szélesebb körben befogadhatóvá tételéről szólt. A jelentkező művészek, mint látni fogjuk, eltérő elméleti felkészültséggel, a közösségi terek iránt megnyilvánuló nagyon különböző művészeti, társadalmi érdeklődéssel érkeztek Csepelre. A prezentációk alatt, az tanácsadó szakemberek gyakran teljesen új kontextusba helyezték a projekteket, de sosem estek abba a hibába, hogy saját elvárásaikkal bombázták szét az ötleteket. Csupán a művek kereteinek módosítására, új perspektívák felé nyitásra koncentráltak. A művészek sem bizonyultak megingathatatlannak: habár volt alkalom, amikor magát az alapkoncepciót kérdőjelezték meg, a projektek bemutatói minden érdemi megjegyzést igyekeztek hasznosítani.

text description

Csepel © Maxime Demartin

A budapesti kínálat üdítően sokszínű volt: a francia, dán, osztrák, holland és magyar projektek változatos helyszíneket és művészeti eszköztárakat vennének igénybe ahhoz, hogy a XXI. század emberiségének kevésbe reményteli helyzetén elmélkedjenek. Ezért nehéz közös nevezőt találni az egyes prezentációk között, az egymás mellett haladó párhuzamos útvonalak azonban néha mégis metszették egymást. A lokális és a globális közösség viszonyai, a virtuális és a valódi világ felületei, a természetes és az épített környezet konfliktusa, az analóg és a digitális gondolkodás egymás mellé állítása, a képzőművészeti installáció és a különböző előadó-művészeti formák közötti kapcsolat, és persze a néha szelíd, máskor erőszakosabb gyakorlatok a nézői komfortzóna és a nézők határainak feltérképezése…

Méretét tekintve, a dán Elle-Mie Ejdrup Hansen projektje a legnagyobb szabású. A Peace Sculpture (Béke szobra) szerzője Ejdrup Hansen, egy monumentális emlékmű, mely a dán tengerparton végighúzódó lézer fény. Újabb munkája, A European Symhony (Egy európai szimfónia) a 2017 európai polgár hangját kívánja bemutatni. Az új projekt szintén a (városi) táj, a város és a régió hangtérkép és fények interakcióján alapul. A mű egy látszólagos egyszerű kérdésre alapoz: kik vagyunk mi, mint európaiak? Egy kérdés, mely ismét és még mindig égető, amelyre nincs jó válasz, illetve amelyre többnyire minden válasz elfogadható. Ha van valami, ami az ötszázmilliós kontinens teljes jogú lakosává avathat minket, akkor az valószínűleg a cselekedeteink minőségeés a létezésünk. A változásokra érzékeny művészet tudhat csupán számot adni erről az európaiságról, a fogalom alakulásáról: Ejdrup Hansen terve, hogy írókat kérjen fel, hogy a megadott témára rövid szöveget készítsenek, amit aztán a mindennapi emberek felvétel alatt felolvasnak. Az így elkészült hatalmas digitális archívumból zeneszerzők formálnák az új Symphony of a Thousand (Ezrek szimfóniáját) művet. Az eredmény: nyelvek, identitások, kultúrák karneváli forgataga, egy végtelen felé közelítő lehetséges válaszokkal. A rögzített hanganyagból formálódó szimfonikus költemény körbeutazná Európát, ahol a járókelők hallhatnák az európaiság hangját. A fő kérdés, amit talán nem is merünk feltenni a XXI. század második évtizedében: az Ode to Joy (Örömóda) végül győzedelmeskedik-e a kakofónia fölött?

text description

Elle-Mie Ejdrup Hansen - LIGHT-LANDSCAPE AND VOICES (2011) © Sune Hede

A holland Thomas Lamers a Collectief Walden-t képviselte. A csoport Henry David Thoreau gondolkodásának hű képviselője a természet és az emberi lét kapcsolatára nézve, a filozófus és a biológus, a mimikus, a színháztudós és a dramaturg békésen dolgoznak együtt. Elmélet és gyakorlat kibékítésére tett kísérleteikben ökológiai szempontokat figyelembe véve állnak ki egy határozott értékrend, az ember által épített és a természet által létrehozott táj harmóniájának megteremtése mellett. Emlékezetes projektjük volt a 2014-es Borderline (Határvonal), amiben ipar és természet együttélési formáiról gondolkodtak: a természet által birtokba vett egykori gyár területén végeztek látványos beavatkozást, amikor pusztán kézi erővel, szó szerint a feje tetejére állítottak egy hatalmas fát. A Windstilleven (Szélcsendélet) projektjük a természeti táj részben önszerveződő, részben mesterségesen előidézett megfiatalításával függ össze. A holland sziget, Terschelling tengerpartjára tervezett beavatkozás egy meglepő eszközt, egy nagyméretű camera obscurát helyezne a folyamatosan átalakuló homokdűnék közé. A rövid ideig szélvédett területen tartózkodó, kis csoportokban érkező nézők elé a kinti világ szokatlan képe tárulna, és fordítva. Az átutazó dűnelakók különleges alkalmat kapnak arra, hogy az idő természetéről, illetve a természet idejéről gondolkodjanak a halandóság és a(z újjá)születés koordinátarendszerében.

A Párizsban élő magyar Cserháti Gabriella művész a GK Collective csapatát laboratóriumként nevezi meg. Az alkotók előre rögzített, szigorúan alkalmazott szabályok szerint kommunikálnak a nézőkkel. Fő érdekük a fikció és valóság viszonyában rejlik, a közönség bevonásának új, a néző integritását semmilyen módon nem sértő formában. A HiDDeN THeaTeR elnevezésű sorozatuk személyre szabott színházi élményt kínál a kalandvágyó résztvevőnek, hiszen gyakran egyetlen nézőnek játszanak. Az Answering Machine (Üzenetrögzítő) című projektjük a modern ember egyik legnagyobb kihívásával néz szembe, megkérdőjelezve a mobiltelefonok, táblagépek és más elektronikák kínálta, minket akarva-akaratlanul is behálózó valós és virtuális világot. Az egyelőre nagyon korai szakaszban lévő projekt a néző által végigkövethető két szálról, egy virtuális és egy valódi történetről és ezek találkozási pontjáról, a találkozás következményeiről szól. A projekt nagy kérdésekre akar válaszolni: mi a viszonyunk önmagunkhoz és a másikhoz? Hogyan befolyásolja és határozza meg hétköznapi viselkedésünket okostelefonunk, melyet mintha soha el nem engednénk? Mi történik, ha nem kívánunk részt venni az online közösségi média felületein? Le merjük-e venni a szemellenzőt és szembesüljünk a világgal, amiben élünk?

Az osztrák Lisa Horvath díszlet- és jelmeztervezői tanulmányokat folytatott Grazban, a társai köré szerveződő Spielraum Ensemble néhány figyelemre méltó színházi projektet jegyzett az elmúlt években. Orpheusz és Eurüdiké történetét különleges, hangzó díszlet segítségével mesélték el, a Szentivánéji álom nyomán született „dekonstrukciójukban” pedig szintén azzal kísérleteztek, hogy az előadásban használt és a színészek beavatkozásai hatására átalakuló tér ne pusztán háttér legyen. A Final Season (Zárószezon) című projektjük, mely a turistaszezonokra is utal, a gondolkodást egy teljesen új szintre emeli, kimozdítva ezt színház épületéből. Az alkonyatkor kezdődő előadás egy tágas mezőn játszódik, ahol látszólag kempingsátrak vannak. A nézők kis csoportokban barangolva hallgatózhatnak az egyes sátrakban zajló párbeszédekbe vagy monológokba. A mai Európában újra különösen terhelt fogalommá vált a tábor: a projekt tudatosan kerüli a szó politikai konnotációit, ami által persze nagyon is határozottan foglal állást a kérdésben. A véletlenszerűen szerveződő tábor valójában persze kicsiben maga a társadalom, az emberi együttélés kihívásait bemutató forma. Ezen a helyen a saját és a közös határai feloldódnak, a másik ember igényeinek és vágyainak, határainak a tiszteletben tartása, végső soron a rajtam kívül létező valóság érzékelése és értelmezése a tét.

text description

Rooftops of Budapest © Vektor Normal

Egészen különleges belső utazást, a szó szoros értelmében életre szóló élményt kínál a fiatal építész, Tóth Bálint és csapata (Kellényi Kata, Krauth Veronika, Ivanyos Ambrus) Cross Your Borders (Lépd át a határaidat) című projektje. Tóth erős személyes indíttatásból kiinduló elgondolás az örökölt városi térben létező mai ember helyzetéről a fizikai akció máshoz nem hasonlítható erejével tesz fontos észrevételeket. A projekt a jól ismert lakókörnyezet, illetve a teljességgel ismeretlen, ám korábban megtanult sémáink alapján könnyen értelmezhető épületek felhasználási módjairól gondolkodik, miközben mindennapos térfogalmainkat is látványosan újraértelmezi. Az érzékeny gondolat gyakorlati megvalósítására igen nagy hangsúly tevődik, hiszen a játékban résztvevők lehetőséget kapnak arra, hogy a saját bőrükön tapasztalják meg az őket körülvevő épületekbe kódolt, ám a legtöbb esetben még csak nem is regisztrált lehetőségeket. Jogosan gondolhatja, hogy ez a terv az újságírót lehetetlen helyzetbe sodorja, már ha nem akar a poéngyilkos kétes értékű szerepében tetszelegni. A komoly, talán nem is megoldható etikai, jogi és biztonsági kérdéseket felvető elképzelés extrém bátorságpróba, a városi ember szigorú keretek közé szorított, végletesen leszabályozott életének adrenalindús felszabadítása.

Mint látható, a művészek a felkínált témát – művészeti beavatkozások a posztindusztriális területeken – meglehetősen szabadon kezelték. Yvonne Franquinet, az Amszterdami Építészeti Központ (Amsterdam Centre for Architecture) igazgatója nyitó beszédén három esettanulmányt mutatott be, amelyek bebizonyították, hogy ameddig követünk egy fenntartható gondolkodásmódot, mind az újrahasznosított, mind a parlagon heverő egykori ipari övezetek újra virágozhatnak. Ha a döntéshozók, az építészek és a városlakók összefognak, az rövid idő alatt is lényeges változást tud előidézni az életminőségben. A képlet csak akkor teljes, ha bevonják a művészeket is, mert ők azok, akik igazán meg tudnak győzni arról, hogy a felemelkedés csak akkor megvalósítható, ha kockáztatunk.